A nő a felvevőgéppel

2014.06.26. 18:40

John Maloof és Charlie Siskel: Vivian Maier nyomában

Finding Vivian Maier (2013). Forgatókönyv: John Maloof és Charlie Siskel. Operatőr: John Maloof. Forgalmazó: magyarhangya. Bemutató dátuma: 2014. június 12.


vivian1.jpg2012 őszén a Mai Manó Ház kiállításának köszönhetően a magyar közönség is megismerhette az 1926 és 2009 között élt chicagói dada fotóit, akinek életművét teljesen véletlenül fedezte fel egy amatőr történészként tevékenykedő fiatal ingatlanközvetítő. John Maloof már csak Vivian Maier halála után tudta megismertetni a világgal a hihetetlenül tehetséges utcai fotográfus munkásságát, a rejtélynek azonban most egy szintén általa készített dokumentumfilm segítségével járhatunk utána.


A Maier-hagyatéknak már a felfedezése is kalandos történet: Maloof 2007-ben egy aukciósház árverésén jutott hozzá a 2 ezer tekercs filmből, 3 ezer nyomatból és több mint 100 ezer negatívból álló gyűjtményre, amikor helytörténeti témában készülő könyvéhez keresett képes illusztrációt. Akkor az ismeretlen fotográfusnő még életben volt (csak nem tudta fizetni a munkáit tároló raktár bérleti díját, ezért került sor az aukcióra), ám Maloofnak csak 2009-ben bekövetkezett halála után sikerült egyáltalán kiderítenie, ki is volt a rejtélyes művész, akinek képeit megszerezte. A férfi ezután mindent elkövetett, hogy egyrészt minél többet megtudjon Maierről, másrészt minél nagyobb közönséggel ismertesse meg a műveit.

vivian2.jpgA Vivian Maier nyomában emiatt egy szinten dupla portréfilmként működik, hiszen a címszereplőn kívül némileg a „nyomozót”, John Maloofot is megismerjük belőle. Anélkül ugyanis, hogy exhibicionizmusnak tűnne, Maloof elég sokat megmutat magából: értelemszerűen mesél a Maierhez kapcsolódó kutatómunkájáról, mindezt pedig gyakran otthoni, intim körülmények között (például kiskutyája társaságában) teszi – mintha csak ezzel is hangsúlyozni akarná annak gesztusát, hogy legfőbb célja minél közelebb vinni a nézőt filmje alanyához.

Ami viszont a fő csapást, azaz a Maierhez kapcsolódó portrét illeti, ezen a téren igen nehéz dolga volt a kutatónak. A Facebook korában szinte elképzelhetetlen, de az 1951-től haláláig alkotó fotósnak egyáltalán nem volt ambíciója, hogy megmutassa alkotásait („Miért nem osztotta meg? Mi értelme elkészíteni, ha senki sem látja?” – teszi fel a kérdést az egyik megszólaló a filmben) vagy akár saját magát. Maloofnak pedig kétszeresen is széllel szemben kellett pisilnie, hiszen nagyon kevés rendelkezésre álló információ alapján kezdte a kutatást a Maier-rejtélyben, akinek az általa feltárt munkáit ráadásul még a múzeumok, melyeket megkeresett a fotókkal, sem akarták befogadni (a Maier-hagyatékkal az az egyszerre tanulságos és tipikus eset történt meg, hogy miközben a kiállítóhelyek és a művészvilág java nem ismeri el, addig a nagyközönséget ez nem igazán zavarja, és érdeklődéssel fogadják a lenyűgöző munkákat).

vivian3.jpgMaloof viszont nemcsak tehetséges nyomozónak, hanem tehetséges dokumentumfilmesnek is bizonyult, hiszen amellett, hogy a Maier termékenységét megismétlő áldozatos és a megszállottságig szenvedélyes kutatómunkájával mindent kiderített a fotográfusnőről, amit csak lehetett (ennek során még Franciaországba is elutazott, sőt egy genealógust is megszólaltatott), nagyon jól ragadta meg és csoportosította mindazt, amit sikerült feltárnia („Azokból a forrásokból kell megpróbálni megérteni egy egyént, amik a rendelkezésre állnak” – hangzik el a filmben). Rendezőnk nagyon jól ismerte fel a sztoriban már önmagában benne rejlő sokatmondó motívumokat, önmagukból adódó szimbólumokat – így kis túlzással elmondható: ahogy elég volt szerencsés kézzel megtalálnia a hagyatékot, úgy elég volt egyszerűen leraknia egy kamerát és elmesélnie-elmeséltetnie a történetet.

Ebből a szempontból már maga a cím is (az eredeti és a magyar egyaránt) igen beszédes – a dadaként dolgozó Maier ugyanis rejtőzködő személyiség volt, aki „bébiszitterként” a magányos megfigyelő szerepét választva egyszerre válhatott mindenütt jelen lévő bennfentessé és objektív kívülállóvá. Művei közül az ellesett, elkapott pillanatok a legjobbak – amikor az alany nem is figyel oda, nincs is tudatában annak, hogy fotózzák (ezzel pedig szépen cseng össze a dokumentumfilm küldetése is, hiszen ugyanígy, Maier tudta nélkül próbálja kifürkészni a titokzatos fotóst). A nő a felvevőgéppel pedig még eszközt is ehhez választott: munkái legtöbbje azért készült alsó gépállásból, mert álcázott, rejtőzködő volt még a kamerája is (nem kellett a szeméhez emelnie, elég volt mellmagasságig emelve céloznia).

vivian4.jpgTalán akkor értjük meg leginkább Maier személyiségét, ha arra, a doku által is kiemelt jellemvonására koncentrálunk, hogy a kényszercselekvésig megszállott, beteges gyűjtögető volt. Vivian Maier öröksége ugyanis nem kizárólag fotókból áll: a film szemléletesen mutatja be azt a rengeteg, egy élet során felhalmozott holmit (újságokat, számlákat, leveleket, mindenféle papírokat), amitől a főhősnek nem volt szíve megválni. Ugyanígy gyűjtötte a művész az ellesett-lekapott életképeket. Munkásságának pikáns aktualitása pedig, hogy a „minden művészet” jegyében, ha épp nem talált más témát, saját magát fotózta, nem kevés manapság különösen divatos selfie-t hagyva így maga után.

A Vivian Maier nyomában a kutatón magán és különféle fotósokon, szakértőkön, gyűjtőkön (ebben a minőségben mások mellett Tim Roth színész is megjelenik) kívül olyanokat is megszólaltat, akikre Maier mint dada vigyázott, sőt kevés barátai egyikét is. Így a fotós mellett a magánember is megjelenik – nem mintha ez a kettő nála bármennyire is különvált volna. A klasszikus beszélő fejes megszólalások tanulsága, hogy senki sem állt igazán közel hozzá, mégis mindenki szeretettel beszél róla. Ennek hatására ugyanaz a megértés, elfogadás, sőt szeretet alakul ki a nézőben a film alanyához kapcsolódva, mint amit – fotói tüzetesebb vizsgálata alapján – ő maga tanúsított saját alanyai iránt. Ilyen mértékű érzelmeket és a könnyekig meghatódottságot legutóbb akkor érezhettünk dokumentumfilmet nézve, amikor Sarah Polley önéletrajzi ihletettségű Apáim történetét láttuk. Ugyanúgy alakul ki bennünk a meg sem jelenő főhőshöz fűződő valódi szeretet, hogy őt magát személyesen sosem, pusztán nyomait látjuk.

vivian5.jpgA Polley-féle anyafigurával szemben pedig itt szereteten kívül az a hátborzongató és felemelő érzés is társul a látottakhoz, hogy Maier az utóbb történtek fényében olyasvalaki, aki a halála után él igazán. Ezt a motívumot erősíti, hogy a filmesek előhívatják azokat a negatívokat, melyek kidolgozását Maier maga is tervezte (a fotós ugyanis nem tudott jól előhívni, csak megörökíteni) – ennek köszönhetően „elsőként láthatjuk, amit ő maga sem láthatott”, minek következtében kettős voyeur helyzet alakul ki (magát a voyeurt leshetjük ki ugyanis). Az említett szeretet a néző részéről ugyanakkor később átalakul elfogadássá. John Maloof ugyanis az információk adagolásához és súlyozásához is jól ért, így Maier sötét oldalának bemutatására csak a játékidő egy későbbi pontján kerül sor, ameddig már kialakult egy erős nézői azonosulás (apróbb gyarlóságokon kívül a fényképésznő sajnos olyan súlyos dolgokat, sőt bűnöket is elkövetett, melyekkel lehetetlenség azonosulni, csupán megérteni lehet őket).

A Vivian Maier nyomában mindezeken felül azért is izgalmas még, mert talán több kérdést vet fel, mint amennyit tisztáz. Felvetődik például a Maier-művek felhasználásának, eladásának erkölcsi dilemmája, ahogy az is, mily módon festi át az egyénről kialakult képet a későbbi plusz információ, az utólagos reprezentáció (a filmesek az élete vége felé nyomorgó fotográfusnő utolsó lakhelyére is ellátogatnak, ahol az egyik lakó a „hihetetlen, hogy egy kiváló művész volt, aki kukázással végezte” szavakkal emlékszik vissza Maierre). A legsúlyosabb etikai probléma mégis az, amit egy másik hozzászóló vet fel, miszerint „soha nem engedte volna, hogy ez megtörténjen”. Vivian Maier életében olyan gondosan őrizte az inkognitóját, mintha már akkor saját legendáját építette volna. Egy üzletben, ahova leveleit kérette és bizonyos tárgyait tárolta, nem volt hajlandó elárulni a nevét, számos munkahelyén pedig mindig más és más névváltozatokat adott meg, ahogy szinte az összes egykori gyerek, akire vigyázott, más néven emlegeti – mivel minden családnál másképp szólíttatta magát (Vivian, Miss Maier, Miss Meyer, Miss Meier stb.). „Ha megmutatta volna magát, híres fotóssá válhatott volna” – nyilatkozza róla a filmben egy szakértő. De ő nem akart – inkább legenda lett.